Mindig is tudtuk... na de ennyire?

Köztudomású, hogy oxbridge-i alapképzésre járni sokkal nagyobb teljesítmény és presztízs, mint ugyanott mesterképzésre. Sokkal nagyobb a túljelentkezés, csak okosnak kell lenni és nem gazdagnak, és egyébként is, mesterképzésre azok járnak oda, akiket nem vettek fel gimnazista korukban, elmentek valami közepes egyetemre, ahol aztán a folyamatos bulizás mellett is könnyebb volt jó jegyet szerezni, mint szegény Oxbridge-ben alapképzést végző diákoknak. Így aztán a sértett büszkeséggel, ellenben (érdemtelenül megszerzett) jó jeggyel rendelkező külsős diákok jutnak be a mesterképzéses helyekre, arról nem is beszélve, hogy aki túlél itt három évet, az már annyira nem is akar maradni.

Persze amikor azt mondom, hogy köztudomású, akkor arra gondolok, hogy a rossznyelvek szerint. Egészen eddig fogalmam sem volt arról, hogy most akkor tényleg olyan sokkal kevésbé menő-e valaki, aki LSE+Cambridge kombinációban szerez két diplomát, mint az, aki Cambridge+LSE-ben (ami az egyik tipikus példa szokott lenni). Nyilván nem könnyű hevesen tiltakozni, mikor az a szóbeszéd, hogy az ember lánya trónol a világ tetején csoporttársaival együtt, és mindenki, aki később csatlakozik be a remek rendszerbe az igazából mosogatófiúnak is mehetett volna, annyit ér majd a diplomája - de azért nem mondom, hogy teljesen magamévá tettem a gondolatot.

Igen ám, de! Mint már említettem idén már Part II kisdiák vagyok, ami azt jelenti, hogy minden órám elméletileg közös a harmadévesekkel, mert mindkét évfolyam ugyanabból a kupac tantárgyból válogat. Ezzel semmi gond nem is lenne, erre fel voltam készülve lélekben. Azt is említettem már a múltkor, hogy mint kiderült a mesterszakosokkal is együtt ülünk ugyanazokon az órákon. Akkor mi újdonság is van ebben a blogbejegyzésben? Nos, a növekvő mértékű frusztrációmon kívül gyakorlatilag semmi. Egyszerűen csak így, hogy már második hét van (már _hét_ előadásom volt, ez brutális) kezdem tényleg felfogni, hogy ugyanazt tanulom, mint a mesterszakosok. A mesterszakosok, akik amúgy esküszöm 48%-ban ázsiaiak és 48-ban amerikaiak, és _folyamatosan_ kérdéseket tesznek fel, és beszélnek, és már az amúgy legtöbbet előadásba belepofázó évfolyamtársaim is csak a szemüket tudják forgatni, és csendesen imádkozni, hogy fogják már végre be, hadd jusson szóhoz az előadó is, és esetleg haladjunk.

Najó, annyi új hír mégis van, hogy múlt héten Charlie információ alapján azt hittem, hogy mi ezt a mesterszakot sosem csinálhatnánk meg, pont azért, mert már másod-harmadéves alapszakosként túlesünk a tananyagon. Sőt, bevallom a nagy panaszkodásáradat alatt gondosan leplezve azt hittem, hogy van ez az MPhil, ami nyelvészeti 'átképzés', meg van egy 'normális' MPhil, ami azoknak való, akik eleve nyelvészetet tanultak. Sok egyetem csinál ilyet egyébként, hogy nyelvészet, vagy például filozófia mester külön azoknak, akik csak valami nagy vonalakban hasonlót tanultak alapképzésen, és most szeretnék ezt is megtanulni. Szóval naivan azt hittem, hogy a nem tudom, francia-spanyol, vagy angol irodalom alapképzésesről nyelvészet mesterre érkezetteket szabadította csak rám a sors. De nem! Nem, kérem, a fantasztikus DTAL ismét bebizonyította, hogy még mindig meg tudnak lepni. Összefutottam ugyanis Logic for Linguists órán egy lánnyal, akit tavaly izlandin ismertem meg, és tavaly diplomázott is alapszakos nyelvészként (amúgy minden évben firstöt kapott). S láss csodát, ő most a már sokat emlegetett mesterszakot csinálja (más opciója Cambridge-ben nem lévén), és ténylegesen szó szerint ugyanazokon az órákon ül, mint két éve, ráadásul még csak nem is azért, mert lusta, és trükkösen válogatott, hanem azt mondta, hogy ez a tanszéki előírás, hogy a szintaxis/szemantika párosból kell választani egyet, illetve a fonetika/fonológia/morfológia (most már) hármasból is. Na most ezeket ő mind megcsinálta korábban, tehát konkrétan nem tud olyan tárgyat választani, ami ne lenne neki nem csak, hogy valamilyen szinten ismétlés, hanem száz százalékban ugyanaz az óra, mint egy-két éve. Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó, mert ingyen mester (kivéve, hogy pénzért adják), vagy rossz, mert akár valami hasznosat is kezdhetnél az életeddel abban az egy évben.

Amúgy nem csak, hogy a magasabb képzési szint anyaga egyezik az alacsonyabbéval, igazából a mi óráink egy bizonyos, egyelőre egészen nagy része néz ki úgy, hogy a tavalyi dolgokat ismételjük, helyenként kicsit elmélyítve. Meg amúgy mindenre sokkal több idő van, hirtelen mindent megértünk, és általánosságban nem olyan nehéz, mint volt. Szóval most intenzíven reménykedünk, hogy ez marad is, és igazából többé-kevésbé ugyanazt tanuljuk minden évben újra, majd a végén kapunk egy papírt. És nem, esküszöm nem azért érzünk így, mert hozzászoktunk a szíváshoz, hanem az első két szemantika előadáson komolyan mondom maximum 1%-a volt az átadott ismeretanyagnak új. Meg persze az továbbra is igaz, hogy ha feladnak egy könyvet, és te véletlenül időben elolvasod, akkor utána előadásra már csak ismételni ülsz be. Az egésznek szerintem az lehet az oka, hogy a Part II már hosszabb ideje létezik, a Part I-nak viszont mi voltunk talán a negyedik éve, szóval szegény tanszéknek biztos nem tűnt még fel, hogy talán nem kéne 3 év tananyagának jó 80%-át átnyomni az elsősökön 'alapozás' címén. Persze aztán az is lehet, hogy majd nemsokára beüt a sok, nehéz és új anyag, ami persze örömteli lenne, hiszen a tudásért vagyok itt, nem pedig a papírért. (:DDDDDD)

(Csak hogy lássátok micsoda hihetetlen önuralmam van az utóbbi időben most nem fogok hosszan kiakadni arról, hogy a Logic for Linguists elméletileg a szemantika-pragmatika kiegészítő előadása, ehhez képest szó szerint ugyanazt tanultuk rajta szerdán, mint a pénteki computational előadáson.)

Egyébként olyan jó híreim vannak még, hogy tíz fontért magamévá tettem a vizsgáztatói kommentárokat a tavalyi vizsgáimról, ami egyrészt jó, mert így végre azt is megtudtam melyik feladatra hány pontot kaptam, nem csak az összesítést, másrészt enyhén semmitmondó, ámde annál szórakoztatóbb szöveges értékelések is vannak. Azt a problémát, hogy továbbra sem tudom mire mennyi pont jár és miért szerintem mostanra már sikeresen elengedtem. Szóval igazából amit érdemes megosztani, az csak egy aranyköpés kedvenc fonetika professzoromtól, aki azzal foglalta össze az egyébként minden más vizsgámnál 10-20 ponttal (egy általában inkább 5-10 pontos skálán...) rosszabb feladatomat, hogy 'Candidate has good familiarity with the phonetic basics, but tried to push water uphill - inevitably with limited success' - én sem tudom ez mit jelent, de jól szórakoztam rajta. Tippre amúgy azt, hogy 'ostoba szegény, de próbálkozott'. Amúgy a nagy része a kommentároknak nyilván nagyon pozitív, és én őszintén továbbra sem értem mitől lett volna bármi is 'emlékezetes', vagy 'eredeti', amit én alkottam, de azért jól esett olvasgatni őket, és majd a hideg téli éjszakákon, amiket munkanélküli bölcsészként a Lánchíd alatt kuporogva töltök lesz mivel takarózni. A legjobb esszém (a szociolingvisztika, sírok....) kommentárja összesen kb. 3-4 mondat, de abban egyszer szerepel az, hogy 'mature discussion', majd egyszer a legvégén még egyszavas mondatként az, hogy 'mature' - vagyis az biztos, hogy feltűnően öreg vagyok még akkor is, mikor csak egy kód a papíron.

Jó hír amúgy, hogy láttam Robert Downey Jr-t élőben beszélni, meg még az új filmjét is, avagy a Union tagjág nem csak vezető politikusok meghallgatását teszi lehetővé, hanem valóban fontos emberekét is. Hasonlóan jó hír, hogy a jumble sale-lel idén még jobban jártam, mint tavaly, nem csak szárítókötelet és edényeket vettem fillérekért, hanem az otthon felejtett fekete magassarkúmat is pótoltam, hashtag igényesség, hashtag prioritások. Ja, és a legeslegjobb hír minden magyar állampolgár számára, hogy a Corpus Christi College-ban van egy új takarító, aki magyar... és akinek matematika diplomája van valami magyar egyetemről vagy főiskoláról, szép kilátások.

Ui.: Grátiszként intellektuális beszélgetés Zsolttal a vizsgáztatói kommentárjaimat ünnepelve. (Szerkesztett verzió, hogy anyukám fenntarthassa annak látszatát családja, barátai és üzletfelei előtt, hogy szofisztikált úrihölgy vagyok, azok pedig nem beszélnek úgy, mint egy kocsis.)

Eszter
10/17, 8:36pm
csak adjon már végre valaki egy ***** diplomát, és hadd húzzak innen a ****ba :DDD
Zsolt
10/17, 8:37pm
lol. :D:D:D

Uui.: Tavaly azt hiszem azt mondtam, hogy amint vége a Halloweennek kikerül Angliában a karácsonyi dekor, és ez milyen morbidan korán van az otthon megszokottakhoz képest. Jelentem idén már október első napjaiban tele volt a Sainsbury's karácsonyi csokikkal, amik ugyan a halloweeni csokikhoz képest még kevés helyet foglalnak el, de minden kétséget kizáróan ott vannak.

"Nem találom a csekkfüzetemet viszont"

"Nem akarok Angliában élni mégse" - válaszolta Zsolt a címben található felkiáltásomra. Szóval meg vagyok érkezve. Avagy ahogy (sajnos már csak volt) csoporttársam, Charlie foglalta össze egy tweetben az évkezdést: "It's just hit me that my degree will be in linguistic... What the fuck am I doing with my life?!". Szóval ha így állunk, arra, az én kétségbeesésem és pánikom mértékét pedig jól tükrözi az, hogy hosszan gondolkodtam, hogy ennek a blogposztnak álljak neki, vagy a 23-án (!) leadandó esszémnek. No de ne szóljon már minden csak a panaszkodásról - bár egy ilyen mondat az én számból megközelítőleg 21 éve volt legutóbb hiteles.

Sosem fotózom repülőből, de ezek igazán megihlető felhők voltak. Meg persze kell az ingyenreklám kedvenc légitársaságomnak.

Összességében (minden erőmmel kerülve a szabatos fogalmazást) elég nagy királyság nem elsősnek lenni. Nagyjából erről szól mindenkivel a "jé, nem találkoztunk június óta, mizu" beszélgetésem, hogy ugyan kivagyunk annak gondolatától is, hogy itt kell lenni, és el kell kezdeni lassan tanulni is, de lehetne ennél rosszabb. Például ha tavaly lennénk. Egyrészt nyilván jó nem ijedtnek lenni és senkit nem ismerni, másrészt azért valamelyest megnyugtat a tudat, hogy ha egy évet túléltem, akkor a másodikat is túl fogom - bár persze semmire nincs garancia. Harmadrészt pedig ahogy elnéztem a freshers' week timetable-t őszintén rosszul lettem a sok reggel kilences tűzvédelmi oktatástól, esténkénti erőltetett partizástól, ráadásul idén már ún. consent workshopok is vannak, ahol másfél órában beszélheted meg vadidegenekkel röviden és tömören összefoglalva azt, hogy ha nem akarsz valakivel szexuális tevékenységet folytatni, akkor bizony nem muszáj. Elismerem én minden ilyennek a fontosságát, de azért jól esett átaludni azt az idősávot is.

A tanszékem bizony a régi, kedden volt szerencsém részt venni a harmadévesekkel közös (mert hogy már én is nagykislány = Part II vagyok) introductory meetingen, ahol a következőket sikerült megtudnunk az egész szak koordinátorától: 1) Elvesztek az idegennyelv szakosok tantárgyválasztásai, így nem nagyon tudják ki tanul majd mit, így nem nagyon vannak még szupervízió beosztások, de ne aggódjunk. 2) Elveszett az idei órarend, szóval ami a honlapon van, az a tavalyi. Vagy az idei. Nem igazán tudja senki. De ne aggódjunk. 3) Néhány előadó random sabbaticalen lesz, ami azt jelenti, hogy az egyik kedvencem helyett az fogja egy tárgyam felét tanítani, akit az egyik legjobban utáltam tavaly, és erről még véletlenül se szóltak volna egészen mostanáig. No nem mintha az adott tárgyat lenne lehetőségem jövőre felvenni, mert ugye csak kétévente van, mert ugye heti 2*50 percnél többet fájna előadást tartani. De azért minden rendben. 4) A harmadéves General Theory tantárgy és disszertáció nagyjából teljesen oktatói segítség (vagy úgy általánosságban bármiféle oktatás) nélkül kell elkészüljön, de idézem "mindig mindenkinek nagyon jól megy", szóval aggódni továbbra se aggódjunk. Én mindezt az első sorban csendesen sírvanevetve ültem végig, hogy hát igen, a DTAL (igen ez a tanszék neve) az továbbra is DTAL, kutyából nem lesz Harvard.

Ezen örömöket tetézte, hogy a jól szervezett és biztató meeting végén közölték, hogy akkor most díjakat osztunk, vagyis jöjjenek azok, akik őszintén nagyon lelkesednek a nyelvészet iránt. Ezen a ponton a mellettem ülő barátnőm félhangosan a fülembe súgta, hogy "who the fuck is enthusiastic about linguistics?!"... majd kimondták az én nevemet. Pár hete leadtam ugyanis egy 200 szavas irományt a nyári munkámról, és hogy mennyi lelkes kisdiáknak tanítottam angolt és/vagy hitettem el velük, hogy a nyelvészet a legjobb dolog, amivel az életben találkozhatsz - mindezt csak azért, mert ezzel lehetett jelentkezni ún. Linguistic Ambassadornek, vagyis nyelvészeti nagykövetnek, akinek a feladata, hogy az elsősök rendelkezésére áll, illetve segít nyílt napokon. Maga a feladat nekem nagyon tetszett volna, mert szeretek középiskolásokkal interaktálni, és elhitetni velük, amit én magam sem hiszek (=hogy az egyetem jó dolog), illetve nekünk elsősként tavaly olyan mértékben rossz volt a nagykövetünk (egyszer láttuk, és akkor is csak annyit mondott, hogy szar és nehezen túlélhető lesz az év, de ha érdekelnek nyári programok, írjunk neki), hogy gondoltam hadd kapjanak személyemben valaki jobbat az idei újak. Ami a vicc (már azon kívül, hogy kaptam egy kitüntetést azok után, hogy 50 percig csak pofákat vágtam a szervezetlenséget látva) az az, hogy végül az elsősök meetingjére el se kellett mennem, és senki nem szólt arról, hogy bármiféle feladatom lenne bármikor is, egyszerűen csak kaptam 50 fontnyi könyvutalványt meg egy hangzatos titulust azért, amit a nyáron csináltam. Mondjuk lehetne rosszabb is, belátom.

A sabbaticelen lévő oktatók közé tartozik az én DoSom is, szóval megkaptam helyette a filozófia DoSt. PótDoSom nem elhanyagolható mértékben különbözik az eredetitől, 15 perces találkozónk alatt kifejtette, hogy ne stresszeljek a vizsgákon, csak élvezzem, hogy olyan dolgokat tanulhatok, amik feltehetően érdekelnek, és történetesen jó is vagyok bennük. Feltételezte továbbá, hogy a választott tárgyaim nem is passzolnak egymáshoz (ami természetesen nem így van), csak random ezek érdekelnek - és ez részéről teljesen rendben lett volna. Hosszan csevegtünk ezen kívül a nyaramról, illetve megosztott minden pletykát, amit magyar filozófusokról tudott. Szóval ugyan szakmai segítségre nem számíthatok, legalább béke lesz és zen egészen januárig, amikor is Kasia újra megjelenik életemben minden kétséget kizárólag egy "get a first!" felkiáltás kíséretében. Tanulmányaim szempontjából érdekes továbbá, hogy nem csak, hogy Part II lévén minden közösen van a harmadévesekkel, az előadásainkon ráadásul a mesterszakosok is ott ülnek. Sőt, nekik még csak szupervízióra sem kell járniuk. Igen, nem csalás, nem ámítás, ugyanazokon az órákon ülök, mint azok, akik szenvedéseikért cserébe egy mesterdiplomát fognak kapni, én meg csak egy BA-t. Sosem volt még ilyen igazságtalan a világ, talán csak akkor, mikor nem születtem bele az angol arisztokráciába - bár ezt legalább még házassággal lehet majd orvosolni. A másodéves lét velejárója egyébként nem csak a tanulmányi előmenetel, hanem az is, hogy a karrieriroda folyamatosan levelekkel bombáz, hogy ha most nem szerzel gyakornoki állást, akkor nincs mese, a diplomaosztó után egy évig az utcán fogsz kéregetni. Folyamatosan jönnek mind emailben, mind postai úton a fantasztikus rekrutáló üzenetek és csábító vacsorameghívások, egy probléma van csupán, és az a befektetési bankársággal és egyéb pénzügyi állásokkal szembeni viszolygásom, amit sajnos még nem sikerült levetkőzni. Egyébként is, nem állást szeretnék, hanem férjet, arra vajon miért nincs egy levelezőlista?... (Amúgy ma pont már "hogyan egyeztessük össze a karrierünket az anyasággal" workshopra invitáló emailt is kaptam, csak hogy lássuk milyen mértékben eszkalálódtak itt tényleg a dolgok tavalyhoz képest.)

Ez van pótDoS irodája mellett a faliújságon, kedves és vicces a nő, mi kell még!

A szociális életem amúgy virágzik (úgy érzem ezt szó szerint írtam már egy korábbi bejegyzésben), legnagyobb meglepetésemre az első napokat szinte teljes egészében azzal töltöttem, hogy random összefutottam valakivel (jó, azért nem random), és hosszan beszámolóztunk egymásnak a nyárról. Tényleg fel se tűnt, hogy vannak emberek, akikkel igazából tényleg (ennyire) tök jóban vagyok. Ami ezek során kiderült az egyébként az, hogy sokkal gyorsabban állt vissza az agyam angolra, mint tavaly bármikor, ami persze lehet, hogy legalábbis részben annak is köszönhető, hogy azért nyáron is sokat kellett használjam, így gyakorlatilag csak az affektáló brit akcentusra kell visszaállni, nem a nyelvre úgy általában. Vasárnap erős kezdésként amúgy a Hungarian Society családommal vacsoráztam, a férjem (igen, ez is csak egy játék, mielőtt még a női felmenőágam félreérti!) konkrétan háromfogásos vacsorát csinált, aminél azért rosszabb dolgok is történtek már az emberrel. És szerintem a gyerekeink kedvét sem vettük el teljesen az egyetemtől, mert velem ellentétben ő legalább - negyedéves létére - lelkes volt. Van ugye college családom is, viszont nincsenek idén elsős Newnhames nyelvészek, így egy mérnököt, egy közgazdászt és egy matematikust sikerült a nejemmel a nyár során világra hoznunk. Velük (és Megék családjával) tegnap este egy étteremben voltunk, és mi jól éreztük magunkat egymással, meg az elsősök is jól érezték magukat egymással, ami végeredményben nem rossz, mert ez (is) a cél, nem (csak) az inter-évfolyam barátságok kötése. És nyilvánvalóan a szakjához egyiknek sem tudok hozzászólni, az meg, hogy melyek a jó szobák a college-ban és hova kell menni bulizni azért könnyen és gyorsan kimeríthető témák. Ma délelőtt ehhez képest a volt szupervíziós csoportommal és az ő gyerekeikkel kávéztunk együtt, ami már sokkal jobb volt, mert tudtunk együtt szupervizorokat szidni, a nyelvészetről beszélni, és egyáltalán, nem meglepő, hogy több témája van egy óra erejéig egy adag első- és másodéves nyelvésznek, mint egy elsőéves mérnöknek és nekem. Meg szerintem egyébként kifejezetten jófejek is a kis trónkövetelők (nem, én sem hiszem el, hogy ezt leírtam).

Megvoltak továbbá a számos ünnepségek, amiken a kis college-om körberajongott a kis vizsgaeredményeim miatt. Először is hétfőn alá kellett írjam a fellows and scholars' book névre hallgató könyvet, amit egy "drinks and canapés" fogadás követett - mindez a Principalnél. Aki nem tudom mondtam-e, de nyáron két levelet is küldött, hogy nagyon gratuláljon, és az egyikben azt írta, hogy "I do hope that similar success will attend your remaining time in Cambridge", amire egy brit-normál emberi nyelv fordítás azt adja, hogy "tanuld ki a beled jövőre is, haha, meg ne lássalak nem tanulni péntek este, különben szobafogság lol". De komolyan "will attend", mintha a siker így jönne, bekopogna az ajtódon, és neked csak annyit kéne tenned, hogy nem állsz ellen nagyon. Mindenesetre tudós emberekkel barátkozni mindig vicces, főleg mert kedvenc témáik ilyen eseményeken azok, hogy melyik canapé a legfinomabb és... igen, nagyjából ennyiről tudnak beszélgetni. Hiába no, a professzorok sem tudnak egész nap csendesen a könyvtárban fotoszintetizálni, kellenek a kaviáros falatkák. Mondjuk be lettem mutatva egy postdoc research fellow-nak nyelvészetből, aki ezen túlmenően még a szupervizorjaimról is hajlandó volt pletykálni, és nem mellesleg körbekérdezett mindenkit, hogy mennyi pénzt is kap - ami azért négy Angliában eltöltött év után felmerülhetett volna benne, hogy nem feltétlenül illendő. Kedden volt aztán a college feast, ami az elsősök és a scholarök formal hallja, ahol egy igen fontos dologra jöttem rá: így egy év elteltével, pláne ha nincs ott a DoSom már hajlandó vagyok meginni a minden fogáshoz külön kiválasztott bort ahelyett, hogy azon görcsölnék, hogy az első korty nem-csak-bodzaszörp után látványosan elfelejtek angolul. (A bodzaszörp az itt valami számomra felfoghatatlan okból nagyon elegáns italnak számít, minden fogadáson az van nálunk bor mellett, és több angol mondta már nekem, hogy korábban nem is nagyon látott ilyet, de biztos nagyon drága lehet.) Végül nyelvésztársaságom is akadt, mert a tavaly végzett Katie (az örökbefogadó college anyukám) most a Newnhamben dolgozik, és mellé ültettek. Körülöttünk egy kupac történész és változatos társadalomtudós elsőéves ült, akiket mostanáig nem tudom eldönteni, hogy nagyon-nagyon jól szórakoztattunk, vagy csak nagyon-nagyon nevetségessé tettük magunkat előttük. De reménykedem az előbbiben. Volt egyébként sok inspiráló beszéd is arról, hogy miért jó nőnek lenni, miért jó okos nőnek lenni, és miért vagyunk még mindig elnyomva - vagyis a szokásos Newnhames beszédek hangzottak el, bár egynek belőlük sikerült mindezt relatíve humorosan előadnia, ami egészen üdítő élmény volt. Mindezek után Ariellel (=a nejem) még bulizni is elmentünk, és végre egyszer érvényesítvén akaratomat nem oda, ahova mindenki más, aki élt és mozgott aznap este a megyében, szóval megúsztuk a másfél órás sorban állást, tömegnyomort és a hajunk majdnem felgyújtatását (igaz történetek).

Így néz ki egy másodéves scholar mikor két napon belül másodszorra ünneplik. Jobban mondva három másodéves scholar.

Ezt sikerült kilógatni a Newnham portájára, csak hogy ne tudjam titokban tartani a dolgot...

Csak hogy lássa a kedves olvasóközönség, hogy ha már panaszkodom, tényleg ott is van a nevem.

Ja, és majdnem elfelejtettem: beköltöztem az új szobámba, amit hosszas küzdelmek és bonyolult procedúrák árán választottam ki tavaly. Két ablaka van, szóval végre nem a sötétségben élek, ráadásul szerintem hatalmas is - bár elvileg a Churchill College-ban ennél csak nagyobb szobák vannak. Nem elhanyagolható módon pedig a Newnham egyik legnagyobb konyhájával lakom szemben, szóval még az is lehet, hogy idén nem csak száraz pirítós jut majd. Egyébként életem masszőrje, Henry azt mondta két hete, hogy majd figyeljem meg mitől áll be újra a hátam. Jelentem attól, ha átcipelek hat dobozt a college egyik végéből a másikba, avagy azért biztos megvan annak is az előnye, ha fiúkkal is együtt lakik az ember lánya, és van kivel elvégeztetni a piszkos munkát.

Most pedig megyek tanulni debate-re, hogy aztán majd az életem egy bizonyos pontján talán tanuljak is. Esetleg.

Ui.: Ajánlom egyébként az évfolyamtársaim remek videóját, amiben a Newnham híres hosszú folyosóján táncolnak végig.

Na, kinek vagyok még benne az RSS-ében?

Alcím: Kétségbeesés, kétségbeesés mindenütt

Szóval úgy döntöttem adok még egy esélyt mind magamnak, mind a blogomnak, és akkor jöjjön a másodév. Igyekszem felidézni azt a frenetikus örömöt, amit kedvenc druszámmal éltünk át nyolcadik év végén a Fazekasból kifele sétálva: már csak kétszer annyi van hátra, mint amennyit eddig kibírtunk!

Múlt évben valahol ott szakadt meg a kedves olvasók szórakoztatása, hogy a második term végének izgalmas eseményei (egész estés Disney film nézés!) elsodortak, majd a harmadik termben (leánykori nevén vizsgaidőszak) több ízben igyekeztem egyrészt behozni a lemaradást, másrészt terápiás jelleggel az internettel is megosztani minden hisztériám és frusztrációm, de aztán rendes bejegyzés valahogy sosem lett belőle.
Nos, tehát, igen, ahogy arról a twitterem (mert hogy nekem olyanom is van, önreklám) is tanúskodik, június 2-án véget ért a szenvedések és/vagy okulások harmada:
Eszter R. @cukraszokj  ·  Jun 3
Finished a jar of Nutella. Oh and my first year at Cambridge. #priorities

Azóta pedig 4 hónapja nyári szünetelek, és csak azért nem mondom, hogy nyaralok, mert ennek az időnek igen nagy része munkával telt. És hogy mire jöttem rá ezalatt? Arra, hogy dolgozni sokkal jobb, mint tanulni. Persze nem általánosítanék a világ minden munkájára és oktatási intézményére, meg persze engedékeny kedvemben még azt is elfogadom, hogy nem kell mindenkinek az enyémhez hasonló preferenciákkal rendelkeznie. Mindenesetre azonban kedves barátaimmal valahogy arra jutottunk, hogy azon tömegek, akik hosszú-hosszú ideje hangoztatják, hogy ezek "életünk legszebb évei", és innentől minden csak rosszabb lesz (bár ezt most még nem látjuk be, de hogy fog majd hiányozni!), azok vagy egy más korszakban és szellemiségben, vagy más mentalitással, vagy egyáltalán valahogy, valamiben máshogy jártak egyetemre, vagy pedig... nos, ha innen tényleg már csak lejjebb van, akkor azonnali hatállyal szeretnék mondjuk macskaként reinkarnálódni.

Ami tetszett ebben a nagybetűs életnek majdnem nevezhető dolgozósdiban az az (hozzáteszem tényleg szerencsém volt azzal, hogy mit és hol csinálhattam), hogy belátható feladatok voltak, belátható munkaidővel (még akkor is, ha az heti inkább 60 óra volt, mint 40), és egyáltalán - mint arra úgy a felénél rájöttem - végre egyszer nem kellett az intellektuális kapacitásaim határán funkcionálnom. Ez most lehet, hogy nagyképűen hangzik, de valahogy eddig minden oktatási intézményem erre kényszerített bizonyos mértékben (hozzáteszem nagyjából ezzel is reklámozzák magukat, szóval annyira nem kéne meglepődni), és idén nyáron rá kellett jöjjek, hogy hihetetlenül jól esik végre ennél valami kisebb kihívást jelentőt csinálni, még akkor is, ha amúgy az egyetemen sem tanulok 24/7 folyamatosan (sőt!), illetve a munkahelyemen sem szénlapátolással foglalkoztam főként (sőt!).

Szóval ha azt kérdi most a kedves olvasó, hogy mennyi kedvem van jövő héttől visszaülni az iskolapadba, és hétről-hétre újra és újra meredni egy üres Word dokumentumra, és várni, hogy majd hirtelen megtelik 2000 nagyjából koherens és nagyjából témához kötődő szóval, nos akkor az őszinte válasz (a megelőző bekezdések után ugye váratóan) az az, hogy semennyi. Mindehhez hozzátartozik az is (ha már arra tart az ember blogot, hogy őszinte legyen, haha, önironikus kacajok), hogy miután tavasszal-nyáron hetekig szidtam a kis egyetememet azért, hogy lehetetlen feltételeket támaszt, nem tanít eleget, túl véletlenszerű és kiszámíthatatlan a számonkérési módszere, és egyáltalában olyan borzalmak vannak, amikért még a vizsgaidőszaki grátisz masszázs/ugrálóvár/cicasimogatás (!) sem kárpótol... nos, ezek után én lettem az évfolyamelső. Ezt elsősorban annyival kommentálnám, hogy lol, másodsorban pedig annyival, hogy mérhetetlenül tudtam volna örülni, ha kiléphetek végre az eddigi életemet jellemző teljesítménykényszer-spirálból, amiben mindig el kellett indulni egy újabb versenyen, mindig kellett hozni az előző évi szintet, vagy megpróbálni felülmúlni azt, és nem nagyon látszott elérkezni az a pont, ahol kényelmesen hátradőltem volna, és azt mondom, hogy köszönjük, szép volt, jó volt, akkor most kiszálltam. Marad legközelebbi kiszállási pontnak a diplomaosztó. Jelenleg ugyanis azért úgy gondolom, hogy azzal ellentétben, amit a nagy többség feltételez nem kell egy jól sikerült vizsgaidőszaknak rögtön a harvardi PhD-ba és a szárnyaló kutatói pályába torkollania. Meg nem csak hogy rögtön, egyáltalán nem. Ez valahol visszavezethető oda, hogy alapvetően frusztrál és gyomorgörcsöt eredményez nálam az, hogy hetente kétszer kell írnom 2000 szót, míg ha este nyolcig kell (akár Excel táblákat macerálva!) dolgoznom, viszont legalább nem "itt egy üres dokumentum, töltsd meg szavakkal" jellegű munkát végezve, az láthatóan nem (annyira).

Egyébként valahol arra is rájöttem, hogy míg Zsolt barátom rendszeresen a szabadidejében is új programnyelvekkel ismerkedik, és magas szintű matematikába ássa bele magát, engem azért relatíve kevésszer lehet eredeti Chomsky szövegek bújásán rajtakapni egy átlagos júliusi estén. Továbbra is nagyon érdekel a nyelvészet, és szerintem ez a lehető legjobb dolog, amit én tanulhatok, és ha valamit megtanultam, az utána nagyon lelkesít, és nagyon szívesen mesélem el mindenkinek, és az abszolút megvan bennem, hogy mások beszédében naponta többször csodálkozzam rá érdekes jelenségekre (az ő legnagyobb örömükre, janem). Viszont közben meg június elején eldobtam a tankönyveket, és azóta az egyetlen tudás, aminek megszerzésére vágytam, az az volt, hogy hogy folytatódnak a kedvenc sorozataim, és kivel jön össze Mary a Downton Abbey-ben. És azt hiszem ha van némi önkritikánk (igen, tudom, hogy a világon milliók PhD-znek úgy, hogy nincs nekik), akkor lassacskán elkezdhetjük sejteni, hogy egy kutatónak azért ennél kicsit több (célzottan szakmai) intellektuális kíváncsiságra van szüksége.

Az is lehet persze, hogy én azért nem falom a szakirodalmat szabadidőmben is, mert valahol tudom, hogy az én egyetemem azért végső soron nagyon-nagyon jó, és megkapom tőlük, amit meg kell, és szenvedek én ott a tudománnyal eleget, a szabadidő legyen szabadidő. (Gyakorlatilag teljesen nyíltan erről szól egyébként a cambridge-i rendszer, hogy 8 hét alatt beléd nyomjuk, amit kell, aztán hazaengedünk regenerálódni, amire addigra nagyon is szükséged lesz - szóval ismét nem lepődtünk meg annyira.) És hogy lássuk, hogy van, aki meg sajnos nem dőlhet hátra, hogy minden alakul a legnagyobb rendben magától is: járogattam most a BME-re érdeklődésből, és tényleg félelmetes, hogy ott napi 4*90 perc előadást kell végigülni az embereknek, míg nekem heti 4*50 percet. Szerintem ez a különbség önmagában megmagyarázza miért tudjuk mi 2*8 hét alatt magunkhoz venni azt (vagy többet? és/vagy jobban?), amire itthon 2*14 kell. Azért, mert ha egész nap az egyetemen aszalódsz, akkor nem lesz időd feldolgozni, megemészteni, megérteni, megtanulni - semmire. Én pedig azért a vizsgaidőszakban nem úgy kellett hozzáálljak a tananyaghoz, hogy te jó ég, mi ez, na akkor magoljunk alvás nélkül pár napig, hanem úgy nagyjából azért tudtam mindent, vagy legalábbis azt, hogy mi kell, és abból mennyit tudok, és kb. mit kell tenni a maradék anyag elsajátításáért. Ismét csak nem a barátaim felsőoktatási intézményeit szeretném szidni, bármennyire
úgy tűnjék is, csak arról próbálom meggyőzni mind magamat, mind az internetes világhálót, hogy alapvetően jól jártam én annyira, amennyire csak lehet.

Mostanra majdnem teljesen elvesztettem szerintem a lineáris történet-, vagy legalábbis gondolatvezetést, ami talán az elején még megvolt, úgyhogy csak végső depressziómorzsaként szúrom be, hogy egyébként az angolul "anxiety dream"eknek nevezett álmok elkezdődtek már két hete, vagy újrakezdődtek, vagy sosem értek véget - ki tudja. És nem csak nálam. Meg (mármint a nyelvész barátnőm, nem az igekötő) írta, hogy szeptember közepén arról álmodott már, hogy le kell adnia aznap éjfélig egy esszét, és még el sem kezdte, és nem fogja tudni befejezni. Én mindeközben először azt álmodtam, hogy máris vizsgaidőszak van, és hónapokkal hamarabb elfelejtettem hivatalosan-elektronikusan feljelentkezni a vizsgáimra, így most gyakorlatilag a teljes évem semmis, másodszor pedig azt, hogy a számítógépes nyelvészet vizsgámon valami absztrakt festményt kell alkotni, ami nagy meglepetésre nekem mérhetetlenül nem megy. Meg egyébként azt is mondta, hogy beszélt egy barátnője édesanyjával, aki Oxfordba járt, és ő arról számolt be, hogy a vizsgaidőszakról szóló rémálmai neki 20 évvel a diplomája megszerzése után múltak el véglegesen. Szóval jó ez a világszínvonalú oktatás, csak a tudatalattija lesz egy kutya által alaposan megrágott lábtörlő az embernek. (Persze tudom, vannak a világban valós problémák is, melyek mellett eltörpül, hogy mi színvonalas egyetemre vagyunk kénytelenek járni, de hát istenem, valamin muszáj sírni.)

És hogy egy bekezdés erejéig kimásszunk az önemésztés gödréből, amibe teljesen feleslegesen löktük bele magunkat már a bejegyzés elején (elnézést a szóvirágokért és költői képekért): alapvetően azért jó lesz. Vannak kedves, aranyos ismerőseim Angliában, akikkel jó lesz végre újra találkozni, és sok jó dolgot fogunk csinálni. Sokat leszek az első napokban-hetekben ünnepelve, mert a kis college-om büszke rám a kis vizsgáim miatt (és ezt inkább közepes, mint kis pénzekkel is jutalmazták amúgy). Továbbá elkezdődik végre az is, amire egész tavaly vártam: azt fogom tanulni, amit én választottam, és a teljes fonetika-fonológia-morfológia halálhármastól búcsút vehetek a következő 5-6 évtizedre (sőt, talán még akkorra is, mikorra már macskává leszek reinkarnálódva). És hogy mit fogok akkor tanulni? A következő tantárgyakat: Syntax, Semantics and Pragmatics, Historical linguistics, Computational linguistics. Ezek és a majdani harmadéves tantárgyak kiválasztása mögött amúgy mérhetetlen mennyiségű stratégiázás van, mivel csak a harmadéves jegy kerül a diplomámba, viszont disszertációt csak olyanból lehet írni, amit másodévben tanultam, satöbbi, satöbbi - egy szó, mint száz, Cambridge van annyira jó egyetem, hogy az ember tisztán érdeklődés, és ne pedig jójegy-esélymaximalizálás alapján specializálódjon. Janem. Érdekesnek érdekesek lesznek, már csak azért kell drukkolni, hogy a szupervizorok is jók legyenek. Meg a szél. Vagy mit szokás ilyenkor kívánni.

--

Összefoglalásképp tehát szeretnék végre felnőni, és otthagyni a francba ezt az egészet... de amíg ez meg nem történik, addig is igyekszem majd itt (is) szórakoztatni a kedves olvasóközönséget.

Lehet, hogy kihagyom a reggeli kávét, küldjétek a mentőosztagokat!

De komolyan, mikor volt ilyen legutóbb, 12 éves koromban? Persze ha azt vesszük alapvetően dél van, és akkor már úgyis a déli kávét issza az ember. Mindenesetre:

Képes beszámoló arról, hogy A Másik Hely nyilvánvalóan ronda

Szóval itt járt az Eszter, és mivel élete legnagyobb ballépéseként sikerült pár éve Oxfordban Mordorban töltenie egy hónapot (hogy bírta ki úgy mégis?!), ezért nosztalgiától és megmagyarázhatatlan pozitív érzésektől vezérelve rákényszerített, hogy menjünk el egy napra.

A nap egyértelmű fénypontja az volt, mikor feladtuk, hogy magabiztosan diákot játszva besétáljunk a Magdalen College-ba, és épp készültünk megvenni a belépőjegyet... majd a portás megkérdezte, hogy oxfordi diákok vagyunk-e. Mondtam, hogy nem, de valamiért vicces kedvemben azt is hozzátettem, hogy "én Cambridge-be járok, az gondolom itt nem válik hasznomra, haha, sőt, haha". Mire a bácsi azt válaszolta, hogy "Oh, you're a Cambridge student? That's good enough for me! Carry on." - és így sikerült ingyen besétálnunk. Jelzem a diákigazolványomat nem is kérte el; gondolom abból indult ki, hogy aki annyira vakmerő, hogy Oxfordban beismeri, hogy cambridge-i diák, az valóban cambridge-i diák. A bácsi egyébként még cinkosan a szája elé is tette az ujját (jó hogy nem kacsintott!) - képes illusztráció lentebb.

Ezek után egyébként szinte már meg sem lepett, mikor az Oxford University Pressben igennel válaszoltak, mikor megkérdeztük, hogy nem akarnak-e véletlenül cambridge-i diákigazolványra is kedvezményt adni, ha már oxfordira adnak, és a Cambridge University Press meg a cambridge-ire ad, és nyilván a kettő akár ugyanaz is lehetne hát tényleg.

Eszter az ars poeticájával (és a blingbling körömlakkjával) pózol - még Cambridge-ben.

Radcliffe Camera, ha jól emlékszem, talán könyvtárként funkcionál - de mégis kit érdekel ez a város?!

Náluk is van Sóhajok hídja (csak Hertford College, nem St John's). Persze nem kérdéses, kié jobb.

Madárka utánozza a Magdalen portás bácsiját - a Magdalenban. (Ezt egyébként "módlin"nak ejtik. A Cambridge Magdalene College-ot is úgy ejtik. Ez még az angolok szerint is logikátlan.)

A Magdalen nagyon büszke arra, hogy vannak saját őzei. Kérdem én: mire jók az őzek, ha még a fotón sem látszanak? Béna város...

Állítólag nagyon menő, hogy itt forgatták a Harry Pottert (Christ Church College). Szerintem meg Vilmos herceg Cambridge-be jár, amivel egyértelműen nyerjük a menőségi versenyt.

All Souls College, a világ legelitebb (?) oktatási intézménye, szinte csak meghívásos alapon lehet bejutni. Lám, Madárkának mégis sikerült.

Kijártuk a 444 szelfiiskoláját - ez már több napnyi gyakorlás eredménye.

A karrier, amihez Cambridge elvezet

Szóval az utóbbi időben szárnyal a karrierem - egészen konkrétan a mixer karrierem. Vagy valami hasonló. Ugyanis például elkezdtem a Newnham bárjában dolgozni, ami remek szórakozás, lehet keverni a sok koktélt, amit persze nem mondtak meg előre, hogy hogyan kell keverni, lehet kiröhögtetni magam azzal, hogy a hűtőben keresem a vörösbort (ezen a ponton látom, hogy a barátaim igen jelentős része dönti el, hogy megszakítja velem a kapcsolatot...), és ja, összességében legalább történik valami, ami leköti az embert a bűntudaton kívül, hogy azért mégsem a hét 168 órájában tanul. A "fizetésünket" a bárban elkölthető kuponokban kapjuk, szóval ha véletlenül alkoholista lennék márciusra, azt majd erre fogjuk. Bár egyébként csokit is elkezdtünk árulni. szóval fektethetem abba is a teljes keresetemet.

A másik izgalmas munkavállalásom a Churchill College Spring Ballján való dolgozás volt, ahol is este nyolctól hajnali háromig kevertem és töltögettem az italokat. Szóval mindenki megnyugodva hátradőlhet - jó helyre fog engem elvezetni a 9000 fontos tandíj és a cambridge-i diploma! Viccen kívül egyébként egy-egy estére tényleg remek móka (?!) ilyesmit csinálni. Van társaság, és még ha valószínűleg soha többet nem is találkozom az ott megismert emberek nagy részével, akkor is kiválóan elszórakoztattuk egymást. Arról nem is beszélve, hogy ezzel az egy estényi akcióval mondjuk megkerestem a hazafele repülőutamat.

Egyébként ezek a grandiózus bálok, amik Cambridge-dzsé teszik Cambridge-et tényleg érdekesek, és úgy vagyok vele, hogy legalább látom mire fel a nagy őrület - mert hogy magamtól nem igazán vennék rájuk jegyet. Ez csak egy Spring Ball volt, ami nem olyan nagyszabású, meg nem is olyan drága, csupán 70 font (!!!) volt a belépő rá. Júniusban dolgozni fogok viszont a Trinity May Ballján (ha még nem mondtam volna, ezek a júniusi májusi bálok is remek példái a "800 évesek vagyunk, megtehetjük, hogy ne legyen értelme a dolgoknak" mentalitásnak), amire konkrétan 175 font a belépő. Igen, halál komolyan, emberek kifizetnek 175 fontot egy estényi szórakozásért. Értem én, hogy ez még mindig nem az Operabál, de a diáktömeg, aki ezekre elmegy azért jóval változatosabb társadalmi osztályokból is származik, mint az Operabál törzsközönsége. 175 fontért egyébként kapsz korlátlan étel- és italfogyasztást, remek (vagy nem annyira) dizájnt valami tematikára épülve, élőzenét, ugrálóvárat/dodzsemet és tűzijátékot (a Spring Ball ugyanezt nyújtja tűzijáték és dodzsem nélkül). Az egyetlen, ami ebből tényleg pénzt is ér szerintem, az az élőzene (tavaly a Queens' bálján fellépett például a Bastille, akik legalább aránylag híresek, még ha nem is a kedvenceim) - de az is egészen addig vonzó csak, amíg rá nem jön az ember, hogy 175 fontból kényelmesen kijön a Sziget hetijegy. Szóval a dolog konklúziója az az, hogy ezeken az eseményeken dolgozni szerintem érdekes, adnak érte pénzt, és ha ugyan sajnos nem is lehetek én az az egyén, akit három óra kukába való fejlógatás után a mentő visz el (true story szombatról), azért a szépen feldíszített helyszínt meg az előadók egy részét meg lehet nézni.
(Egyébként azért remélem nem az én kelet-európai lelkem az egyetlen, amit kicsit megráz az, hogy ezen az egyetemen a "diákoktól diákoknak" buliért sok száz fő fizet fejenként 60 ezer forintot, és azért, hogy mosogatni mehessek külön interjún kell részt vennem. Félelmetesek az összegek, amik itt mozognak. És bálból több tíz van.)

Egyébként további izgalmak az életemben, hogy pszichológiai kísérletekre járok (egeret játszani mármint), mert szórakoztatóak, segítem a tudomány előrehaladását (jó, ez kevéssé hihető indok volt), lehet cukorkát kóstolni rajtuk (!), és fizetnek is érte (mondtam, hogy ez a teljes szövegrész arról fog szólni, hogy hogy keresek kemény ötfontos összegeket). Komolyan, hol nem éri meg.

Amit pedig a múlt term óta nem mesélek el az az, hogy járok (najó, eddig háromszor voltam) debate-et bírálni a Cambridge Union középiskolás versenyére. 600 csapat részvételével az ország kb. minden részén zajlottak fordulók (és most jön a döntő másfél hét múlva, minő izgalmak!), és remek volt, mert sok izgalmas debaterrel lehetett együtt utazni bírálni, lehetett megváltani a fiatalságot, ami ugye mindig jó, és ráadásul a Union kifizette a vonatjegyeinket. Szóval voltam már kétszer Londonban valaki más pénzén, ami remek. Pláne, hogy sikerült kihasználnom a lehetőséget a szociális életem további felvirágoztatására (haha), így múlt hétfőn például a UCL-es magyar society aktuális sörözésén találkoztam egy kedves volt iskolatársammal (jelentem: a UCL-en is szép számmal akadnak magyarok!). Meg hát nyilván a londoni metró már önmagában mindig izgalmas. Oké, igazából jelenleg számomra minden metró izgalmas. Sőt, minden olyan település, aminek nem érek el gyalog az egyik végéből a másikba ijesztően hamar.

Nyelvész pályafutásom (haha) két eddigi legnagyobb sikerélménye

1. A szemantika szupervizorom a múlt heti szupervízió után odajött hozzám, hogy "na, mi van a magyarral?". Majdnem azt válaszoltam, hogy "köszöni, megvan", de inkább igyekeztem valami félig értelmeset makogni a nyelvről általában, ha már ilyen kedvesen odajött hozzám. Következő kérdése annál meglepőbb volt viszont: "És te teljesen jól beszéled?". Én: Ööö, ja? Ő: De komolyan? De jó! Akkor teljesen bilingvis anyanyelvi vagy angolul és magyarul? Én: ?! Öö, nem? Csak a magyar az anyanyelvem. Ő: KOMOLYAN???

Szóval ja, sikerült három héten keresztül megtévesztenem egy nyelvészt. Persze a dolog szépséghibája az, hogy görög. Egy angol sosem hinné azt, hogy angol vagyok. De sebaj. Azért ezzel elnyerte a szeretetemet.

2. Hétvégén a bálon leszólítottam az egyik szervezőt, akivel épp együtt pakoltam a műanyag borospoharakat, hogy "szia, bocsi, de te nem vagy véletlenül észak-ír"? Mire mondta, hogy de, ennyire nyilvánvaló? Megnyugtattam, hogy csak nyelvészetet tanulok. Szóval legalább láthattam, hogy volt valami haszna az első féléves Varieties of English tárgynak. (Persze abba nem szabad belegondolni, hogy mennyire hasznos igazából az, hogy megmondom honnan származnak vadidegenek. Bár persze még írhat rólam darabot Shaw.)

Egyébként pedig holnap vége az ötödik hétnek, már látjuk a fényt az alagút végén, sőt már repülőjegyem is van.

Long time, no nothing

Nos szóval, rég adtam már hírt magamról. Lehet, hogy a nagyérdemű azt hitte, hogy azért, mert nincs mesélnipanaszkodnivaló, de nem kell aggódni: van! (Szerintem a következő évtizedekben nem is fogok kifogyni belőle.) Na de most mindent bepótolunk.

Visszatérés

Nekem sokkal könnyebb volt ennek a termnek a kezdete (egyébként túl vagyunk a negyedén már, teljesen hihetetlen), mint az előzőnek, azon nyilvánvaló okokból, hogy már ismertem egy csomó embert, a saját szobámat, a tanárokat, nem volt semmi meglepetés és aggódnivaló. Ami viszont meglepő, hogy többen panaszkodtak, hogy így igazából semmi izgalom nem volt, és szerettek volna csak otthon maradni az öt hetes karácsonyi szünet után, és egyébként is Cambridge csak fárasztó és stresszes tanulásból áll, és nem tetszik nekik a saját szakjuk, meg semmi nem tetszik igazából, és ja, ki kéne iratkozni. Szerintem egészen megdöbbentő, hogy vannak, akik tényleg a kiiratkozást fontolgatják, azok mellett, akik már ki is iratkoztak. Nyilván nincsenek ezek sokan ahhoz képest, hogy az első félév végére egy átlagos BME-s évfolyamnak a harmada simán eltűnik, de azért én személyesen több embert ismerek, akinek nagyon nem jött be a dolog, és távozna, meg többekről tudok, akik tényleg távoztak. Valahol durva, hogy ez a világ egyik legjobb egyeteme, és nagy a túljelentkezés, és mégis többeknek nem jött be. Mármint nem őket hibáztatom, hanem az egyetem állítja azt magáról, hogy a százezer körös felvételi után tényleg az marad, akit érdekel a saját szakja, és neki való, és jó lesz benne. Ehhez képest a legtöbb idegennyelv szakos ismerősöm ki van akadva, hogy milyen sok az irodalom. És így... ja, mert az praktikusan egy irodalom szak, ami nem tudom hogyan nem derült ki a felvételi során. No mindegy, ezeket csak meglepő látni, viszont én azt hiszem, hogy még maradok.

Egyébként van két új szupervizorom, ebből eggyel már találkoztam is, és hálistennek jónak tűnik. Persze az előzőbe szerelmes voltam, és ahhoz azért nem sikerült az újnak felérnie, de ez talán nem fő szempont. Vagy ki tudja. Ami szórakoztató különbség az az, hogy míg az előző term elején a szupervíziós csoportommal sem ismertük egymást, meg a rendszert sem ismertük, ezért jóval megilletődöttebben vártuk az előadókat/szupervizorokat, mostanra meg nagy lett az arcunk megszoktuk a közeget, és merünk nem hogy véleményt alkotni az új emberekről, de elvárásokkal rendelkezni, és az illető háta mögött pofákat vágni, ha nem felel meg nekik. Ja, egyébként az óangol egy nagyon veszélyes dolog, ne menjetek a közelébe soha, ha nem muszáj!

A szórakoztató pofavágásokon meg az óangolon túlmenően egyébként jó a tanulnivaló, meg a tanárok is. Az egyetlen bajom talán az, hogy fogalmam sincs mire milyen jegy járna, mert minden feedbackünk arról szól, hogy "nagyon jó, nagyon jó, kicsit több forrásmegjelölés", vagy "jó, jó, remek, talán több példa jó lett volna", és azt nem mondják meg, hogy ez akkor most hányas. Magyarországhoz képest, ahol hetente ír valamit az ember, amit aztán kegyetlenül leosztályoznak ez nagyon furcsa. Meg is említettem a Director of Studiesomnak az előző term végén, hogy szép, hogy kapunk kommentárokat, aztán meg jegy "predikciókat" a term végén, de fogalmam sincs, hogy akkor most mi mennyit ér, meg mihez mit kéne csinálni. Erre azt mondta a DoS, hogy hát kérjem meg a szupervizorjaimat, hogy osztályozzanak, és egyébként is miért nem csinálták ezt eddig, hallatlan, ejnye, zaklassam őket addig, amíg hajlandóak nem lesznek rá. Jelentem zaklatni ugyan nem zaklattam őket, de legalább megkérdeztem, és mindenki nemet mondott. Szóval a vizsgaidőszakig jegy nélkül maradok, úgy tűnik.

Így mulat az angol diák

Gusztustalanul. Szóval egyrészt voltam az elmúlt hetekben egy 18. születésnapi bulin (komolyan. azt hittem a 21. születésnapok lesznek a soron következőek...), ahol mindenki tök normálisan viselkedett, lévén formal hallról volt szó, és azért tényleg viselkedjünk már normálisabban egy háromfogásos ünnepi vacsorán, mint a legigénytelenebb kocsmában. Node! A vacsora végén felmerült valakiben, hogy játsszunk "pass the mint"-et, aminek mint megtudhattam az a lényege, hogy valaki a szájába veszi a kávéhoz járó csokoládé darabkát, amit aztán szépen körbeadunk. Mármint szájból-szájba. Mikor bátorkodtam megérdeklődni, hogy amúgy ezt így most komolyan muszáj-e, akkor a mellettem ülő lány visszakérdezett, hogy miért, mi bajom van vele. Nem tudom, milyen világban jelenti azt, hogy bajom van veled, ha nem kívánok feltétlenül egy nyálas csokit ki(v)enni a szádból?! A játék szerencsére elmaradt, de azért már az ötlet felmerülése is feledhetetlen élmény volt, főleg indokolatlansága miatt. Mármint nem azt mondom, hogy csak az a jó buli, amiben Heidegger az egyetlen téma, de azért magamtól őszintén soha nem jutna eszembe, hogy játsszunk ilyet a vacsoraasztal felett. Lehet persze, hogy ez a felhőtlen egyetemi szórakozás definíciója, és én nem tudok élni.

A "csak a kelet-európaiak tanulnak meg 18-20 éves korukra kulturáltan inni" elméletem egyébként ebben a termben is csak megerősítést nyer. Őszintén azt hittem, hogy 4-5 éve letudtam életem azon korszakát, amiben emberek haját fogtam a vécé felett hajnali kettőkor. Nos, nem. Sőt, ezt már megfűszereztem azzal is, hogy vadidegen hímneműeknek magyarázom az éjszaka közepén a szórakozóhely előtt állva, hogy nem, nem viszed haza az öntudatlan kislányt, aki azt sem tudja, hogy mit csinálsz vele, nem tudja a nevedet, és nem akar veled menni. Nem, az öntudatlan kislány az én college-omba jár, és én viszem haza. Arról ne is beszéljünk, hogy a teljesen (de tényleg teljesen!) vadidegenekkel való testnedvcsere (márelnézést) az ipari méreteket öltött Angliában. És mielőtt bárki azt gondolná, hogy nem veszem észre, hogy mi zajlik otthon, és hogy a természetes élőhelyem egy apácazárda jelezném, hogy ez tényleg sokkal durvább, mint bármi, ami otthon van. Meg nem véletlenül cikkeznek arról az angol lapok, hogy kéne valamit tenni az egyetemeken kialakult rape culture ellen. Egyébként a Fruzsival (aki a Newnhambe járó másik magyar lány) kiválóan egyet tudunk érteni abban, hogy az angoloknál nincs olyan, hogy alkohol mellett szórakozás, hanem vagy nem szórakozol, vagy hulla részegen valami vadidegennel művelsz olyan dolgokat, amikre nem fogsz emlékezni. Ami egyébként még megrázott kissé az az, hogy ráadásul nem is nagyon figyelnek oda egymásra az angol leányok. Mármint nem úgy tűnt, hogy ha én nem megyek oda valakinek a haját fogni/a hiéna hímneműeket udvariasan elküldeni, akkor bárki megtette volna, meg nem nagyon észlelték a szituációt. És ez azért fura.

De egyébként ettől még nagyon jó a társasági élet (szerveztem például társasjátékozós estét, ami tök jó volt), csak egyre biztosabb vagyok abban, hogy a buliknak jobb nem a közelébe menni. Meg hogy azért talán több a jófej ember a nemzetköziek között, akik mind idősebbek is talán, meg mégis egyedül élnek egy idegen országban, meg én nem is tudom miért van ez így, de azért érezhetően kevésbé köti le őket, hogy jujj anyu-apu nincs itt, akkor most legyünk nagyon részegek, amin szerintem az átlag magyar tényleg 15 évesen esett át.

Pán Péter és az árnyéka, haha, micsoda poén

Még előző termben emlegettem, hogy jelentkeztem mentornak az itteni HÖK (CUSU) által szervezett Shadowing Scheme nevű programba, ahol három napra (ez gyakorlatban csak kettő) idejönnek 12-es (a 13 évfolyamból) gimnazisták, akiknek jegyeik alapján lenne esélyük bekerülni Cambridge-be, de olyan családból származnak/iskolába járnak, ahol nem Cambridge, de az egyetemre menés sem egyértelmű. Szóval ilyet csináltam, egy eredetileg olaszországi, de már évek óta Angliában élő, nyelvészet iránt érdeklődő lány volt az "árnyékom" két napig. Persze aztán kiderült, hogy nem érdeklődik a nyelvészet iránt, hanem érdekli, hogy mi is az, mert fogalma sincs, de ez végeredményben nem probléma.

És igazából nagyon jó volt a dolog, egyrészt a shadow-k jófejek voltak, másrészt a többi mentor is jófej volt (és én is barátkozhattam harmadévesekkel, nem csak a shadow-k velünk), harmadrészt Cambridge-ben turistát játszani még mindig jó móka. Egyébként igen mozgalmas két nap volt, voltunk például másod-harmadéves órákon, ugyanis nekem semmi tanításom nincs péntekenként, azt meg elég unalmas lett végigkövetni szegény árnyéknak. Voltunk ezen túlmenően még színházban is. A cambridge-i diák színtársulatokról mindig mindenki nagyon sok jót mond, mert hogy az angol színészek jelentős része kezdte itt, tehát jól esik azzal reklámozni magát az összes produkciónak, hogy igazából lehet, hogy a következő Emma Thompsont, vagy Hugh Laurie-t látod benne. Ennek ellenére eddig még egyszer sem voltam, de majd mostantól! A darab amit láttunk ugyanis félelmetesen nagyon jó volt, és nem a "jaj, de aranyos, diákszínház, ahhoz képest nem is sültek bele olyan sokszor, tapsoljunk" szinten, hanem a "te jó ég, ezek effektíve jó színészek" szinten. Két srác játszotta egyébként a szintén igen zseniális darabot. Az igen zseniális darabot, amit később megnéztem, hogy ki is írt, mert nem ismertem, és kiderült, hogy az egyik srác. Szóval ha szórakozóhelyekre nem is, színházra megéri itt időt és pénzt fordítani, úgy tűnik.

A Shadowing Scheme-hez még hozzátartozik az, hogy előtte igen részletes gyermekvédelmi oktatáson kellett átesnem. Ugye kellett hivatalos papír a büntetetlen előéletűségemről még az ősszel, most meg hosszan verték a fejembe, hogy nem szabad hozzáérni a shadow-hoz, nem kérdezhetem meg a vezetéknevét sem, nem mondhatom neki, hogy vegyen fel Facebookon, nem mehetek be a szobájába, a legjobb az lenne ha nem is lennénk kettesben semmilyen zárt térben, ja és délután 5 után nem lehet szabadon az utcán. Mindezt azért, mert hogyha ő azt mondja, hogy a zárt szobában olyan csináltam, amit nem illik, akkor állítólag (?) a jogrendszer ellenem lesz, mert ő kiskorú, én meg nagykorú. Mindez szép és logikus, meg kicsit talán feleslegesnek hatott, de igazából valahol ugyanaz a tendencia, mint az, hogy év elején órákig oktattak minket a tűzvédelemről - vannak dolgok, amiket Angliában tényleg komolyan vesznek, otthon meg nem.

Nos, azt hiszem ennyi volt a beszámolás (persze izgalmas előadások és debate-ek is vannak, de hát minden másodpercemről csak nem kell blogbejegyzés), jövő héten jön a druszám meglátogatni, szóval lesznek további örömök, és még megyünk A Másik Helyre is, amit rendes cambridge-i diák sosem nevezne nevén.

Emmanuel College formal hall a kis csoportommal és hálistennek végül gusztustalan játékok nélkül

St Catherine's College formal hall a magyar és mexikói society-kkel, szemfülesebbek még engem is megtalálnak a képen

A végünket járjuk

Nyolcadik hét, hölgyeim és uraim, vagyis az az idő, mikor már nem elég a nyolc óra alvás, mikor már sem a kávé nem segít, sem a délutáni szieszta, mikor az ember már egy hete csak a bejglire, a tévésorozatokra és a karácsonyra tud gondolni. This end is in sight!
Nagyjából két héttel a term vége előtt mindenki elkezdett arról beszélni, hogy mindjárt vége, mindjárt vége, ezt már csak kibírjuk, mindjárt vége. Ami vicces, ha belegondolunk, hogy két hét az a teljes term negyede. De sebaj. Ehhez társul még az, hogy láthatóan egész Anglia karácsony mániás: már október közepén karácsonyi kirakatok voltak, novemberben közepe tájt felkerült a karácsonyi világítás az utcákon, és egy hete rohamosan szaporodnak a feldíszített karácsonyfák is. Az otthoni szokásokhoz képest ez azért kicsit furcsa, de ki tudok egyezni vele. Ráadásul még olyan is van, hogy Bridgemas, ami pontosan egy hónappal karácsony előtt ünnepli meg a karácsonyt, mert hát tűrhetetlen, hogy a rövid termök miatt alig vagyunk itt decemberben. Persze sehol a világon nincsen karácsonykor pont tanítás (gondolom?), de sebaj, azért sajnáljuk magunkat intenzíven, és tartsunk előkarácsonyt november 24én! (Ezt egyébként Oxford is csinálja, csak náluk logikusan Oxmasnek hívják. Lehetne Fordmas is, meg Cammas, de valamiért az érzékeny fülű angolok nem ezeket választották.)

Múlt héten megtört a jég, és ellátogattam egy cambridge-i szórakozóhelyre. Főleg mert a Meg születésnapja volt, aztán azt mégsem hagyhattam ki. Jelentem, nagyjából ugyanazt nyújtja, mint egy magyar szórakozóhely. A zene az egyetlen különbség, ugyanis nagy meglepetésre kicsit változatosabb, mint otthon, ahol leginkább csak az adott fél-egy évben aktuálisan népszerű (UK top 40) számok mennek. Itt viszont volt minden. No azért nem Beethoven, de a 'popzene' kategóriában néha visszanyúltak egészen a 2000-es évek elejéig is, sőt, esküszöm néha a 90-es évekig is. Ami szerintem jó, meg kevésbé unalmas. Próbáltam figyelni, hogy több-e a dubstep, mint otthon, mert ugye azt várná az ember, és ja, azt hiszem több.
Egyébként én őszintén azt hittem, hogy 16 éves koromban egy életre letudtam a "félájult részeg ismerősök életben tartása" projektet. Nos, nem. Eljöttem a Cambridge-i Egyetemre, és komolyan mintha a tizedik osztályos házibulikat élném újra. Nagyon érdekelne, hogy ez kulturális különbség-e, vagy csak véletlenszerűen így alakult az itteni 'baráti köröm' (vagy mim), de azért otthon szerintem nem 19+ éves korában jut eszébe az embereknek először, hogy hmm, jó ötletnek tűnik meginni két üveg igénytelen olcsó bort fél órán belül, jaj hoppá, ez itt a vécé padlója, nem tudok felkelni, valaki vigyen haza. És nem, aki ezt csinálja, az nem ezt csinálja 16 éves kora óta, hanem tényleg csak most kezdi. Egyébként kezelni sem nagyon tudja a legtöbb ember a tipikus helyzeteket (jé, valaki a vécé padlóján ül, vigyük haza, jé, megjelent egy kupac taszító férfi, valahogy el kéne magyarázni nekik, hogy nem vágyunk a társaságukra, hm, valakik a második üveg bort nyitják, lehet, hogy nem kéne hagyni nekik). Akik  képesek életképesen viselkedni ezekben a szituációkban, azok jellemzően nem az angolok. No mindegy, az apróbb incidensektől eltekintve egyébként kifejezetten jól szórakoztunk.

Legalábbis nincsenek a képen üvegek. Kedves volt osztályfőnököm megmondta ugyanis, hogy azzal van a gond, mikor "kislányok üvegekkel pózolnak"

Tanulmányaimat tekintve nem is tudom eldönteni, miről tudnék jobban panaszkodni, arról, hogy a tisztelt professzor asszony továbbra sem ért a tantárgyához, és őszintén nem dob fel, hogy ráírja az esszémre, hogy excellent, vagy arról, hogy abból a két tantárgyból, amiből zajlik is oktatás nem elég a szupervíziók száma/hossza. A teljes szintaxis szupervízió azzal telt a héten, hogy én kérdéseket tettem föl, és a legtöbbre az volt a válasz, hogy "ezt két óra lenne elmagyarázni, majd jövőre". Jó, ezt persze pozitívan is láthatnám, de nem is én lennék, ha nem ragadnám meg a lehetőséget arra, hogy még több dologról panaszkodjak. Ráadásul nem a fantasztikus zsenialitásomnak köszönhetően jutottak eszembe ezek a kérdések, hanem mert feladtak egy halom feladatot, amit az előadás/tankönyv alapján nem lehetett megoldani, így jobb híján elkezdtem keresgélni az interneten, majd belefutottam teljes disszertációkba a témákban, majd levontam a tanulságot, hogy ezt lehet, hogy még nem feltétlenül kell tudnom. Értem én, hogy a pedagógia hazudik (ezt mondta ugyanis Nádasdy Ádám egyszer, és ugye amit Nádasdy Ádám mond az azonosan egyenlő a nagybetűs Igazsággal), de legalább csinálná jól. Nyilván 8 hét alatt nem fogunk mindent megtudni a szintaxisról, mert ha mindent meg lehetne tudni a szintaxisról akármekkora behatárolt idő alatt, akkor nem lenne fejlődő tudomány, vagy mi a szösz. Tehát sejthető volt, hogy az alapokat fogjuk tanulni, meg sok minden le lesz egyszerűsítve. De akkor meg ne tessék már feladni egy nagy halom feladatot, amihez meg igenis több tudás kéne, és mikor a kisdiák (én) elkezd utánajárni a "több tudásnak" (ennek a mondatnak így nincs értelme), és kérdései támadnak, akkor azt a választ kapja a szupervizorától, hogy "szorri, nincs időnk". Jó, nyilván máshol meg olyan sincs, hogy szupervízió. Sőt, oké, azt is bevallom, hogy igazából csak meg vagyok bántva, meg összetörött a szívem, meg vigasztalhatatlan vagyok, mert az a hír járja, hogy a szintaxis szupervizorom februárban elmegy Japánba. És így nem, nem érdekel a tudományos karriered, nem érdekelnek a posztdoktori álláslehetőségeid, azt hittem, hogy életed egyetlen célja az én oktatásom, erre itt hagysz?!?! Legalább a phd-d megszerzéséig maradhattál volna szépen Cambridge-ben... Ja, hogy a phd disszertációdhoz kell valamit kutatni Japánban? Nem hat meg! Biztos, hogy az utódod rosszabb lesz nálad, és biztos, hogy sosem fogok tudni megbocsátani neked!
Nem lehetne elvenni a professzor asszonytól például azt a heti egy (előadásostul kettő) órát, amit vele kell töltenem? Úgysem történik más, csak a német nyelv szórendjéről kérdezget, mert véletlenül tettem egy utalást a holland nyelv (vegyük észre azért, hogy német <> holland, csak a professzor asszony német szakos volt anno százötven éve) szórendjére egy zárójeles részben. Az öt oldalas esszémben. Ami a kreol nyelvekről szólt. Igen, szerintem is megint relevánsnak tetszett lenni. Egyébként a nénivel az a baj, hogy sosincs semmi terve arra vonatkozóan, hogy mit is kéne nekünk tanítani (ez egyébként az a tantárgy, amiben az előadások és a szupervízók úgy a 4. hét környékén kezdtek el majdnem teljesen függetlenek lenni egymástól...), egyszerűen csak az esszéinkkel kapcsolatosan tesz fel kérdéseket. Ez önmagában még nem hangzik rosszul. De egy ötfős csoportnál már problematikus, mert mindenkire kb. 10 perc jut, és mivel a többiek esszéjét nem én írtam, így mikor éppen nem hozzám beszél, kevés a releváns információ. Pláne, hogy nem elméletekről beszélgetünk, mert nem ért hozzá mert le se szarja mert miért is kéne, ha egyszer az volt a feladat, hanem a következő párbeszéd folyik le nagyjából hússzor minden szupervízón:
Ő: Hmmm, érdekes, tudnál erre példát mondani? (rábök egy félmondatra)
Szerencsétlen kisdiák: Ööö, nem igazán?
Ő: Ja, én sem, meg fogalmam sincs mi ez. De nem gondolod, hogy akkor talán érdekes lenne utána nézni?
Diák: Öö, de gondolom érdekes lenne. Egyik könyv sem írt erről, amit olvastam.
Ő: Hmm, érdekes.
Vége.

Hm, ez jól esett. A panaszkodás komolyan endorfint termel.

...

Nos, miután ez a bejegyzés így félig megírva napok óta a piszkozatok (?) között hever rá kellett jöjjek, hogy úgysem fogom tudni befejezni. Szóval még van négy nap, amit túl kell éljek, aztán majd visszatekintve elmesélem mi izgalmas történt mostanában mi történt az elmúlt két pénteken, mert hogy amúgy minden egyéb nap olyan, mint eddig.
Egyébként ma ettünk rendes vacsorát (nagy szó), és voltunk moziban is, úgyhogy lassan mindenképp úgy tűnik, mintha fél pillanatokra lenne életünk az egyetemen kívül is. Csütörtöktől meg aztán pláne lesz. Addig már csak két feladat van, amiből csak egy esszé, szóval hamarosan folyt. köv.

"A jól működő önteltséget az intelligencia indikátoraként kezeljük."

A (Twitterről már ismert) címet elnézve nyilvánvaló, hogy: itt voltak a kis barátaim!!! Ilyet ugyanis csak a Zsolt tud mondani. Vagy ha ez így nem is igaz, az azért biztos, hogy a számos angol lány közül egyik sem nyilatkozna meg ilyen remekül magyarul. Ja, egyébként disclaimer: amikor azt mondom, hogy "a kis", az a szeretet egyetemes kifejezése, nem a lenézésé. Anyukám szóvá tette ugyanis ezt a múltkori bejegyzés után, és ha még neki sem tűnt fel az elmúlt mintegy fél évben, hogy milyen kontextusban használom (használjuk!) azt, hogy "a kis", akkor nem feltétlenül várhatom el a nagyvilágtól.

Szóval az elmúlt több, mint egy hét igen mozgalmasan telt. Rájöttem például, hogy kiválóan tudok kávézóban tanulni, ami többek számára meglepő, némileg egészségtelen, meg főleg drága - de legalább eredményes. A varázslatos oktatásommal kapcsolatos problémáim nagyjából változatlanok. A múlt héten a legjobb szupervizorom kifejtette, hogy ne ijedjünk meg, ha tele van az esszénk javításokkal, ő legalább segíteni akar nekünk, és tudja, hogy sok már szupervizor csak ráírja, hogy "well done", aztán azt hiszi a diák, hogy minden rendben, nincs hova fejlődni, és meglepődik a vizsgákon. Majd ezek után sikerült olyan visszajelzéseket kapnom (persze nem tőle!), hogy "kiváló esszé" (zéró igazi kommentár magán az esszén), illetve (ezt egy harmadik embertől) "nagyon-nagyon jó, nem is igazán tudok róla mit mondani". Most minden szerénykedés és burkolt önfényezés nélkül azért nem hiszem, hogy ilyen fantasztikus lennék. Egyszerűen csak nem kívántak javítani a leadott dolgokon, mert végül is nem ezért vannak fizetve, á. Az egész még inkább frusztráló, mert ez a két szupervizor nem csak, hogy rendes visszajelzést nem ad, de utána a szupervízión magán sem nagyon zajlik semmi. Ma például elő kellett adnom a "kiváló esszém" tartalmát. Köszönöm, ebből nem okultam. Ahogyan abból sem, hogy a kedves professzor asszony minden második mondata az volt, hogy "hm, ez nagyon érdekes, de nem tudom a választ". A probléma csak az, hogy ez nem a gimnázium, ahol ha a tanár rossz is, legalább ő állítja össze a számonkérést. Itt a vizsgán nem az lesz a kérdés, amit a néninek eszébe jutott elmesélni, hanem a tényleges tananyag... amiről pedig nevezett néni olyan sokat nem árul el. Egyébként nem az van ám, hogy elment a maradék józan eszem is, és azt hiszem van jogom random kritizálni cambridge-i oktatókat, egyszerűen csak van két fantasztikus szupervizorom, akik megmutatják miről kéne szólnia a dolognak, és akkor ahhoz képest sajnos nagyon is látszik, hogy mi az, mikor felesleges volt átmenni az út túloldalára. Viszont jó hír, hogy legalább vége a szociolingvisztikának, ami egyrészt előadóváltást jelent, másrészt végre elkezdünk a szupervizorom tényleges szakterületéről tanulni, gondolom azért arról több mondanivalója lesz majd. További jó hír, hogy két hét van hátra, és addig is a tantárgyak/oktatók fele még mindig igen-igen jó. Panaszáradat vége.

A pub kvízen múlt héten megnyertük ismét a legjobb név kategóriát és az ahhoz járó rengeteg csokit (This is not the greatest pub quiz name in the world this is just a tribute - popkult utalás, ráismerni szabad). Majd ma ismét megnyertük (I quizzed a girl and I liked it - Katy Perryre talán még kevésbé illik bármiféle "kult", bár ki tudja), sőőőőőt a tényleges kvízt is megnyertük ezúttal, dicsőségünkre szóljon: három csapatból. Szóval csoki is volt, meg 20 fontnyi italkupon is, ami pont jól jön Meg születésnapjára. 

A múlt hét izgalmai közé tartozik, hogy segítettem a college anyukámnak a szupervíziós feladatát megoldani. Ja, hogy ennek fordítva kéne történnie? Igen ám, de ő ugye másodéves nyelvszakos, és kitalálta a kedves tanszék, hogy akkor most dobjunk be random két hétnyi nyelvészetet, hátha megszeretik, és specializálódnak benne. Csak persze előadás nem volt, szupervízió nem volt, a feladatot ellenben le kellett adni (nagyon meg fogják így szeretni nyilván). Meg sem lepődünk, kérem, ez csak a szokásos cambridge-i "tanítsd meg magadnak" módszer. Egyébként kiválóan elszórakoztunk a feladatokon úgy, hogy ő a nyelvészetről nem tud egy szót sem, én pedig spanyolul (amilyen nyelven az egész volt). 

A hétvégén zajlott a Cambridge IV, ami a világ egyik legrangosabb vitaversenye, amit én kihagytam, mert azért csak van, ami prioritást élvez az életben. Elmentem viszont a pénteki nagyon sok workshopra, ahol még a szokásosnál is több világklasszis vitázó tartott sok érdekes dologról előadást - ez egyrészt nagyon jó volt, másrészt most egy hétig minimum nem akarok vitaworkshopot látni. Itt volt továbbá szintén pénteken hazánk egy jeles államtitkára valami innovációs bemutató akármicsoda miatt - de a lényeg: eljött beszélgetni a magyar society-vel arról, hogy miért is nem kapunk mi munkát otthon (?!), miért nem fogadják el az angol mesterdiplomát (?!), és egyáltalán, mivel lehetne rávenni minket arra, hogy hazamenjünk az egyetem elvégzése után. Voltak ígéretek mindenféle ösztöndíj- és gyakornokprogramokról... de sajnos összességében bár a kezdeményezést méltánylandónak tartom, maga az esemény kicsit kiábrándító volt. Meglepő módon egyébként nem elsősorban az államtitkár úr mondandója miatt, hanem mert a cambridge-i magyar diákok egy része hamar átfordította a beszélgetést az azon való rinyálásba, hogy nekünk bizony nem lesz állásunk otthon, hát hogy is mehetnénk haza. Kicsit az volt az érzésem, hogy többen összekeverték a munkanélküliséget azzal, hogy alapvetően rosszabb az életszínvonal ott, mint itt, és kicsit talán kevésbé ájul el minden munkaadó azonnal a Cambridge felirattól egy diplomán. Ezen viszont nyilván nem fog egy darab politikus egy maréknyi huszonéves kedvéért saját kezűleg változtatni. Szóval ha sikerült volna konkrétan és probléma orientáltan beszélgetni, akkor én láttam volna a dologban a potenciált (persze lehet, hogy még van is, hisz "hosszú távú együttműködésről" van szó), de így, hogy csak általánosságban picsogtunk (márelnézést) nem feltétlenül volt értelme. 

Vasárnap volt az úgynevezett hustings, vagyis a JCR (a mini college HÖK) bizottsági tagjainak (??) megválasztása. Voltak manifesztók (meg olyan is, aki kommunista kiáltvány paródiát csinált belőle), beszédek, kérdések, majd hétfőn szavazás, és mostanra már eredmény is. A tanulság ismét az, hogy hihetetlenül komolyan vesznek itt a jól funkcionáló diák-érdekképviseletben nagyon sok dolgot, ami otthon közel elképzelhetetlen lenne. Folyik a kampány a kevésbé elborzasztó kicsit alacsonyabb lakbérekért, de sokat beszéltek a diákok mentális egészségéről is (kéne egy "iskolapszichológus", csak a college nem szeretne rá pénzt adni), ráadásul még addig is elmentek, hogy le kéne cserélni a tűzajtókat, mert így nem lakhatnak tolószékesek a college-ban. Nem mondom persze, hogy itt mágikus úton mindenre rábólint a vezetőség, és folyik a csapból a font, de nagyon jó volt látni, hogy a diákság egy csomó dologgal igen komolyan foglalkozik - még akkor is, ha engem nyilván egyik problémakör sem érint igazán, mert egyelőre még sem pszichológushoz nem szeretnék menni, sem évet halasztani nem tervezek. A pozícióknak egyébként csak a felét választották újra most (így a bizottságnak mindig csak a fele új, ami okos rendszer), a másik fele majd a következő termben - szóval akkor lehet majd izgulni, hogy lesz-e belőlem international officer (meg akarok-e akkor még egyáltalán indulni majd). 

Édesapám jelezte, hogy írhatnék arról milyen kérdések is vannak a University Challenge-ben, mert attól még, hogy kvízműsor, bármi lehet. Szóval elmondom mi volt az az igen kevés kérdés, amire véletlenül tudtam a választ. Volt kérdés, amiben mutattak egy családfát egy regényből, és ki kellett találni a hiányzó szereplő nevét - lévén a regény a Büszkeség és balítélet volt, eddig még terjedt az irodalmi műveltségem. Mindig van zene és kép kör, és tegnap sikerült mindkettőnél szerencsésen eltalálnom a választ: felismertem például egy rekviemről, hogy Dvorak szerezte (haha, jó vicc, igazából csak megmondták, hogy "cseh zeneszerző", és az alapján tippeltem), egy képről pedig, hogy Toulouse-Lautrec festette. Utóbbinál azért jelentős könnyebbség volt, hogy az én édesapám kedvenc festőjéről van szó (asszem); a ráépülő kérdésekben pedig impresszionista festményeket kellett felismerni. Ez ugye három kérdés... a nem tudom, több százból? Nagy részük egyébként a kémia-fizika vonalon mozog, szóval meglehetősen esélytelen vagyok, bár van, amihez a nyolcadikos kémiatudás is elég lenne - már ha eszembe jutna bármi is valaha tíz másodperc alatt. A legizgalmasabb kérdés tegnap szerintem az volt, amiben három metrómegálló neve alapján kellett felismerni európai fővárosokat. Másodpercek alatt, természetesen. Továbbra is ajánlom, hogy aki érez magában elég kapacitást brit kvízműsorok nézésére, az tegye meg, nagyon szórakoztató.

Most pedig ha sikerült túlélni/átgörgetni a fentebbi bejegyzést, jöjjenek... a hétvége képei! Megnéztük a college-ok nagyjából felét, ittunk csoki felest (ez magyarul nem hangzik olyan jól), ettünk fudge-ot, én pedig sokat beszéltem magyarul. Egészen meglepő volt egyébként, ugyanis én végig azt hittem, hogy folyton magyarul beszélek, hiszen valakivel folyton csetelek/emailezek/skype-olok. De most, hogy tényleg magyarul beszéltem két napig rájöttem, hogy azért igazából nem. A fénypont az volt, mikor fél percig gondolkodtam azon, hogy is mondjuk magyarul, hogy hemisphere. Majd rájöttem, hogy földteke. Majd RékaZsolt rosszalló arckifejezését látva leesett, hogy valószínűleg nem földteke. És ekkor azt hiszem elárulták a megoldást. Mikor elmeséltem Megnek a történetet ő nemes egyszerűséggel kinevetett. Ja, és egész hétvégén nagyon menő volt, ahogy az összes belépőt megúsztuk, mert ugye egy diákigazolvány három embernek jelent belépést mindenhova (ahova a turisták sorba álltak, haha).

Képek (ha nem tetszik, a Réka fényképezőgépét tessék hibáztatni).

Nyissunk valami igazán széppel... janem. Szóval ez a szobám, eddig nem is volt róla kép. Ha valami rendetlennek tűnik, akkor azt a kedves vendégek követték el, nyilván nem én!

Ezt már azt hiszem láttuk. Az idő szép volt, éljen a november.

Az ultimate kötelező turistafotó (fűre lépni tilos, khm)

Ez a King's Chapel mennyezete, szerintünk nem csúnya. Ajánlom anyukámnak, egyébként.

Sajnos életünk közös képe már elkészült két éve Erdélyben, de ez sem olyan rossz. Háttérben a Sóhajok hídja.

Réka a Sóhajok hídján -  és nem azon, amelyiket a BME-n rajzolja folyton.

Jesus College, a hely, ahol a legjobb szupervízióim vannak. RékaZsolt megszavazta a top 3 college egyikének (a Selwyn és a Newnham mellett). A ló némileg indokolatlan.

The Eagle, avagy a pub, ahol Crick és Watson bejelentették, hogy felfedezték a spanyol viaszt. Tömeg volt, így nem ültünk be, de megnéztük a roppant izgalmas emléktáblát.

A Newnham könyvtárába szigorúan tilos vendégeket bevinni. Azt nem tudom fotózhatnak-e a vendégek, ha már egyszer mégis bejutottak valahogy.

Ui.: Vettem Newnhames pulcsit. Most is az van rajtam. Életem teljes hátralevő részében rajtam lesz, úgy döntöttem. So fluffy I'm gonna die!!!